Magyar Képek Kft. - Magyar Képek Kft.

A MAGYAR TÁJ LELKE
Szelényi Károly képei elé

Talán húsz éve annak, hogy a szokásos esti beszélgetéseinket lezáró csöndet lengyel ismerősöm, atyai jóbarátom, aki a II. világháború éveit a Varsó és London közötti futárszolgálat parancsnokaként Budapesten töltötte, a következő szavakkal törte meg: „Nem tudom, pártfogóink barátsággal magyarázható szeretete vagy inkább a magyar táj hangulata, lelke volt-e az oka annak, hogy az ember egy idő után, szinte észrevétlenül, magyar akart lenni. Tájat mondtam…, de a táj elválaszthatatlan attól, aki lakja… A magyar táj delejező ereje talán mégis abban rejlik, hogy eltakarja lakóját… A háttérből, a láthatár mögül, a hegyeken túlról, a folyóvizekből, a föld alól érzik az emberek szívdobbanása… Egy idő múltán mind inkább azt szerettem volna, hogy e láthatatlan lüktetésnek én is forrása lehessek. És úgy éreztem, hogy csak magyarként lehetek az…” „Megmagyarázhatatlan” – tette hozzá elgondolkodva.

A magyarázatot, évek múltán, mintha Szelényi Károly képeiben találtam volna meg. Szólhatnék a köddé dermedt forgószél fölött bíboroskalapként pörgő Badacsonyi hegytetőről, a Káli-medence szelíden háborgó virághullámai fölött szimatoló kőorr láthatárba hasító bódulatáról, a nagyvázsonyi pálos kolostor romjait belül még mindig strázsáló M-betűről, a múlt összenőtt ikerszerzeteseinek megkövesedett emlékéről vagy az őszi kamra-belső mennyei rendetlenségéről…

A tartalmukban is leírható, megnevesített képek a végtelennel és a teremtés pillanatának áhítatával, vagyis az örökkévalóság rebbenékeny érzetével lepnek meg bennünket. Szelényi Károly a végtelent és a csöndet fotózza a meséken inneni és túli világból – szellemi útravalónkul – fénypogácsákat szaggató lencséjével…

Azt szeretnénk, ha képein áttetszenénk mi is, ha részei lennénk annak a teljességnek, amelynek metszetein mi is kirajzolódhatunk – fényből, árnyékból. Azt szeretnénk, ha képei a mi fényeinken és árnyékainkon is áttetszenének, hogy lelke lehessünk… a magyar tájnak.

Kovács István
költő, műfordító
az MMA Irodalmi tagozatának tagja

The spirit of the Hungarian scene
Standing before Károly Szelényi’s pictures

 Some twenty years ago, a Polish acquaintance of mine, a good friend through my father, who’d spent the war years in Budapest as commander of the courier service between Warsaw and London, broke the silence that followed our customary evening conversation: ‘I don’t know what explains it—the friendship of the people who were backing us or the mood and spirit of the Hungarian scene—but after a while, we began almost imperceptibly to wish we were Hungarians. I say scene, but the scene can’t be separated from those who live in it. The magnetism of the Hungarian scene lies, perhaps, in the way it conceals its inhabitants. And presents the essence by keeping it invisible. You can sense the heartbeats in the background, beyond the horizon, over the hills, in the waters, in the shimmering leaves of the vines, and from under the ground. After a while, I desired more and more to be a source of that invisible pulsation as well. And I realized that would mean being a Hungarian. A Hungarian, not under duress…’ And he added thoughtfully, ‘It’s inexplicable.’

It seemed years later as if I’d found the explanation in Károly Szelényi’s photographs. I could mention the peak of Badacsony, forming a cardinal’s hat out of a whirlwind tamed into a swirling mist, the sniffing nose of stone against the horizon, rising out of the flower-strewn Kál Basin. There is the letter M still drawn by the ruins of the Paulite monastery at Nagyvázsony, the petrified memorial to the past’s entwined twin monastic foundations, or the heavenly disorder of an autumn pantry, imbued with the homely sensations of the seven possibilities of salvation.

The pictures to whose contents a name can be put surprise us with the inspiration of the infinite and the moment of creation, or the quivering sensation of perpetuity. Károly Szelényi photographs the infinity and peace this side and beyond the realm of fancy, as spiritual provisions for the journey—pastries of light, cut out with a lens.

And after a while, we desire more and more to shine through his pictures, be parts of the whole in whose sections we can take shape— out of light and shadow. We want his pictures to shine through our lights and shadows as well, that we can be his spirit through our own.

István Kovács

Translated by Brian McLain