Klinikák Gyógyszertár - Klinikák Gyógyszertár

A nevelés a szülők számára is fontos önismereti munka, számtalan dolgot felismerhetünk saját viselkedésünkkel kapcsolatban, felidéződnek gyermekkori élményeink, egyúttal reparációs lehetőséget biztosítva számunkra.

A gyermek önállóvá válásának első lépcsőfoka az ún. ősbizalom kialakulása és megélése: ez az alapvető hit a gondozóval/szülővel, végső soron a világgal kapcsolatban arra vonatkozóan, hogy szeretnek, elfogadnak, megtartó közeget biztosítanak számomra. Ennek az érzésnek a kialakulásában az első két életév a mérvadó (bár már intrauterin időszakban is formálódik), szükséges hozzá az édesanya érzelmi és fizikai hozzáférhetősége, érzékenysége, a testi érintés, kontaktus. Ha egy kisbaba megéli ezt a fajta elfogadást, kialakul a világ jóságába vetett alapvető hite, tehát ennek mentén formálódik hozzáállása a külvilághoz, illetve más felnőttekhez, kortársaihoz is. Ezen kívül fontos alapja az önmagára vonatkozó érzéseknek is, így lesz képes önmagát elfogadni és szeretni.

A szülőnek nem pusztán elfogadó attitűddel kell viseltetnie gyermeke felé, igyekeznie kell a kisbaba igényeire érzékenyen, arra „válaszkészen” hozzáállni, hogy érzelmileg kiegyensúlyozott és magabiztos legyen –például ha sírdogál, testi érintéssel, simogatással, ölbe vétellel nyugtatni, stb. A hangsúly a gyermek érzelmi állapotaira és szükségleteire való fokozott érzékenységen és figyelmen van: úgy reagáljak rá, úgy nyugtassam, ahogy neki jó.

Az önállóvá válás tehát az ősbizalom kialakulásán és megélésén alapszik, aminek talaján elindulhat később a leválás folyamata, a világ felfedezése ebből a biztonságos bázisból történik. A sürgetett leválás, az idejekorán megjelenő, nem életkornak megfelelő elvárások az önállósodásra vonatkozóan ugyanúgy szorongó gyermeket eredményeznek, mint a túlféltés. A leválás egy tanulási folyamatként is felfogható, melyben fokozatosan, a gyermek igényeihez és szükségleteihez mérten, azt figyelve kell támogató szülőként fellépni.

A legfontosabb lépések egyike, hogy gyermekünknek engedjük meg a hibázást, „ügyetlenkedést”. Sokszor az jelenti a nehézséget, hogy a napi rutinban, rohanásban a kisebb-nagyobb próbálkozásokra nincs lehetőség, nincs idő, azonban érdemes tudatosítani, hogy ezek az apró momentumok mennyire fontosak az önállósodási-tanulási folyamatban. Inkább késsünk el az óvodából, bölcsődéből, mintsem hogy minden reggel mi adjuk fel gyermekünkre a cipőt, mackónadrágot. Együttérzéssel, empátiával segítsük a gyermeket.

A másik lényeges dolog, hogy már egészen kicsi kortól kezdve igyekezzünk gyermekünket bevonni az őt érintő kérdésekbe. Kisebbeknél döntési alternatívák közül való választás, nagyobbaknál már konkrét véleményformálás az ajánlott. Például egy kis ovis eldöntheti, hogy fürdés után pakolja össze a játékokat vagy fürdés előtt, az estimesét fogmosás előtt olvassák el közösen vagy azután, stb. Nagyobbakat érdemes bizonyos kérdésekben kikérdezni, véleményt formáltatni. Ennek funkciója a saját szükségletek monitorozásának és felismerésének megtanulása

Ugyancsak fontos, hogy a családi életre és a gyermek teendőire vonatkozóan igyekezzünk őt aktív résztvevőként kezelni, ne legyen kivonva a napi feladatokból. Már egész kicsi, óvodás gyermeket is meg lehet kérni arra, hogy segítsen a házimunkában: tegye be a szemetet a szemeteskosárba, a szennyest a szennyestartóba, stb. Ezzel nő a hatékonyság élménye, ami ugyancsak az önbecsülés fontos alappillére.

Az önállóságra neveléssarokköve még, hogy mivel motiválom a gyermeket. A tiltások, a büntetés nem segít a szabályok, értékek belsővé tételében, ráadásul hosszútávon aláássa a motivációt is. A jutalmazás, dicséret, pozitív megerősítés viszont segít abban, hogy gyermekünk egyre jobb és sikeresebb akarjon lenni, hosszútávon pedig interiorizálja, belsővé tegye azokat az értékeket, amelyeket a nevelés által neki átadni szeretnénk.

Általánosságban véve a szabályok tekintetében ugyancsak fontos kiemelni, hogy azok minden életkorban legyenek egyértelműen leszögezve és konzekvensen betartva. A pozitív dolgokra helyezett hangsúly pedig nem azt jelenti, hogy a hibákat el kell tussolni, sokkal inkább időt kell szánni arra, hogy ezek megbeszélhetők legyenek – csak így lehet épülni, tanulni belőlük. Míg a büntetésalapú nevelés inkább dacossá, ellenlálóvá teszi a gyermeket, a megerősítésen alapuló motiválttá és magabiztossá.

A gyermekeknek engedni kell, hogy kortársaikkal, testvéreikkel maguk oldják meg konfliktusaikat, hiszen így alakul ki az együttműködés képessége – természetesen van egy szintje a konfliktusoknak, amikor már szülői beavatkozás szükséges. Az események kapcsán mindig beszéljük meg, gyermekünk mit érzett, mi okozott számára nehézséget, mi segített neki, hogy a helyzetet megoldja.

Az önállósodás folyamatában jelentős kérdés az is, hogyegy gyermeket mikor hagyhatunk magára otthon, illetve mikor aludhat először másutt, rokonoknál, barátoknál, táborban stb.

Ebben a tekintetben is lényeges a fokozatosság: először mindenképpen csak rövidebb időre próbáljuk meg, akár néhány órára, fél napra menjen át játszani a barátaihoz, később meg lehet próbálni az ottalvást is. Minden esetben fontos átbeszélni a teljes forgatókönyvet, lehetőleg minden eshetőséget: melyik szülő milyen formában elérhető, kihez fordulhat probléma esetén, stb. Az otthon maradás esetében is hasonló a folyamat, életkor tekintetébenajánlás szerint az óvodásokat ne, alsó tagozatos iskolásokat már inkább, illetve kisebb testvért ne hagyjunk másik kiskorú felügyeletére.